Lapszámok

A műgyantabevonatok repedésével kapcsolatos elemzést az alábbiakban folytatom. A MÉVSZ (Magyar Építőkémia és Vakolat Szövetség) 2017-ben kiadott egy műszaki irányelvet Műgyanta Bevonatok Tervezése és Készítése címmel, ami az MSZ EN szabványok, vonatkozó műszaki előírások és irányelvek figyelembevételével készült, átfogja a teljes technológiát, annak korlátait és peremfeltételeit is bemutatva. Javaslom minden tervezőnek, kivitelezőnek, hogy ezen műszaki irányelvre minden ilyen jellegű munkájuknál hivatkozzon. A hivatkozás mind a megrendelőnek, üzemeltetőnek, mind az építésben részt vevőknek (tervező, generálkivitelező, szakkivitelező) biztosítja az objektív kereteket a jó terv elkészítéséhez, a szakszerű kivitelezéshez és a minőség ellenőrzéséhez.

Ahogy az előző cikkben már részleteztem a repedések kialakulásának okait, azt is, hogy miért nem lehet ezt a kedvezőtlen jelenséget teljes biztonsággal kizárni, a repedésmentes megjelenést repedésáthidaló műgyantabevonat készítésével lehet biztosítani bizonyos feltételek mellett. A repedésáthidaló képesség a bevonat anyagának rugalmasságán, nyúlóképességén és az aljzathoz való megfelelő tapadóképességén múlik. A rétegvastagság is számít annyiban, hogy az aljzatban keletkező, repedést okozó húzóerő a bevonatban nagyobb vastagság esetén kisebb húzófeszültséget okoz, mint vékonyabb bevonat esetén, ezért a vastagabb bevonat, illetve bevonati rendszer kevésbé repedésérzékeny.

A magas használati igényszintre tervezett műgyantabevonatok ugyanis általában többrétegűek, általában alapozó, köztes és fedőrétegből állnak, esetenként még lakkréteggel is bevonva. A repedésáthidalás képessége főleg a fedőrétegen múlik. Egy német műszaki irányelv kategorizálja a műgyantabevonatokat a felelületvédelem szempontjából (kiadó: DAfStb – Deutscher Ausschluss für Stahlbeton e.V.). A műszaki irányelvek egyébként mindig nagy segítséget nyújtanak, mert a szabványokra alapoznak, azzal nem ellentétesek, hanem azokra ráépülnek, általában gyakorlatiasabbak, mert az építési tapasztalatokra jobban támaszkodnak és a speciális helyzetekre is lehet találni sok esetben megoldási ajánlásokat.

1. kép: Repedés és kirepedés

Az OS kategóriák (OS – Oberflächenschutzsystemen – azaz felületvédelmi rendszerek) hazánkban is elterjedtek, már több mint 30 éve tekinthetők szabályozó iránymutatásnak. Főleg a járművekkel bejárható padozatfelületek magasabb szintű műszaki követelményei miatt állítottak fel kategóriákat (parkolóházak és kültéri parkolóterek ipari padlói), ahol a különböző igénybevételi osztályok szerint állapítottak meg megfelelőségi szinteket. Az OS11 kategóriától (felfelé számozva) jelennek meg a repedésáthidalási képességgel rendelkező megoldások, anyagok.

Nemcsak a fentebb említett német műszaki irányelv kategorizálja a műgyantabevonati rendszereket repedésáthidalás szempontjából, hanem az MSZ EN 1062-7:2004 szabvány is. Ez a szabvány is osztályozza a repedésáthidaló képességet és vizsgálati módszereket is előír az osztályba soroláshoz. Különböző hőmérsékleten (pl. +23 °C, -10 °C), különböző sebességgel húzzák a szabványos méretű (20 cm x 30 cm alapterületű és 4 cm vtg.) beton vagy esztrichhabarcs próbatesteket, amik már be vannak vonva műgyantával. Középen hajlítva a próbatesteket többféle sebességgel (pl. 0,05 mm/perc vagy 0,5 mm/perc) végzik a hajlítást, amíg a bevonat el nem reped vagy amíg a fogadófelület aljzatának a repedéstágassága egy adott értéket nem ér el.

A repedésáthidalási képesség szükségessége leginkább a födémszinteken kerül előtérbe (akár kül-, akár beltérben) az épületszerkezeti mozgások miatt. Az épületek vasbeton alaplemezei merevebbek, itt nem a repedésáthidalás szokott a kritikus hibaforrás lenni, hanem a páraáteresztési képesség (pl. az OS8 kategória). A repedésáthidaló képességű fedőműgyanták (legtöbbször poliuretán, vagy epoxi alapanyagúak) rugalmasak kell legyenek, hogy a fogadószerkezet mozgásait a repedéseknél fel tudják venni szakadás nélkül.

2. kép: Javított repedés

Húzóerők, nyomatékok hatására először a fogadóaljzat anyaga reped meg (mert az merevebb, mint a repedésáthidaló műgyanta) és azután, amikor a műgyantabevonat anyaga eléri a nyúlási szakadási értéket, akkor lesz látható a repedés a felületen. A repedés bekövetkezése pillanatában mérhető az, hogy a műgyantabevonat repedése, ami egyenlő a fogadóaljzat repedésével, mekkora tágasságú. A gyakorlat ekkor igazolja azt a tágasságot, ami konkrétan jellemzi a műgyantabevonat repedéstágasságát az adott helyen.

A beton-, vasbetonszerkezetek statikai számítását az MSZ EN 1992-1-1:2010 (Eurocode 2) szabvány szabályozza. A vasbetonszerkezetek méretezésének egyik eredménysora a repedéstágasság számítási eredményei. Ezen szerkezeteknél a 0,3 mm legnagyobb repedéstágasságra szoktak méretezni és a műgyantagyártók is ehhez a határértékhez igazodnak leginkább. Lényeges, hogy a számított repedéstágasság nem feltétlenül lesz azonos a gyakorlatban mért eredménnyel jó tervezés esetén sem, mert nemcsak a statikai modell és a méretezési eljárás megfelelősége dönti el a tényleges repedéstágasságot, hanem a betontechnológia, a kivitelezési technológia is, ami még inkább meghatározza a tényleges repedéstágasságot.

A statikai számítás elméleti, szabványos adatokkal dolgozik, figyelembe veszi a beton szilárdsági tulajdonságait, a zsugorodási hajlamát stb., meghatározza a betonfedést (a betonacélok távolságát a felülettől), még műszaki leírást is készít, de a kivitelezési technológia, az építési anyagok megfelelősége nem a tervező ráhatási és felelősségi körébe tartozik, hanem a kivitelezőébe. Tehát, ha pl. egy vasbetonszerkezetben szélesebb repedést látunk, mint a tervben kiszámolt, akkor első körben nem a tervezőt célszerű ezzel megkeresni, hanem – mivel a gyakorlat ezt igazolja – inkább a kivitelezési technológiát kellene vizsgálni. Ebben sokkal több kockázat van, mint a szabványos eljárás szerint végzett elméleti számításokban.

A repedések között két alapvető különbséget lehet tenni aszerint, hogy a repedés statikus vagy dinamikus jellegű. Statikus repedések azok, melyek tágassága gyakorlatilag nem változik. Ezek általában a beton, az esztrich zsugorodásából vagy egyszeri, terhelésből származó alakváltozásból származnak. Ezek javítása egyszerűbb, általában elegendő a műgyantás kitöltés, lezárás. A dinamikus jellegű repedések azok, melyek jellemzően hőtágulás vagy változó terhelés hatására nyílnak vagy záródnak, tágulnak vagy szűkülnek. Ez utóbbiakat másképpen kell kezelni, mert rugalmas kitöltést igényelnek, melyek ezen mozgásokat fel tudják venni kiszakadás nélkül.

A repedések kezelése, javítása szinte minden esetben szükséges, nemcsak esztétika, hanem használhatósági és tartósságbiztosítási okokból kifolyólag is. Ha nem javítanánk a repedéses helyeket, akkor a nedvesség bekerülhet a műgyantabevonat alá, az pedig emiatt felválna. A repedéshézagok elkoszolódhatnak, szerves anyagok kerülhetnek bele, amik erodálnák a padozatot, illetve a bevonaton való közlekedés a repedések széleit lerepesztheti (1. kép). Amennyiben a repedések mentén nem mozdul el az egymástól repedéssel elválasztott két lemezrész, akkor általában nem szükséges a repedések „ös - szevarrása”, de ha a teherátadás megszűnik a repedéseknél, akkor szükség lehet a lemezrészek átdűbelezésére, teherátadó kapcsolat kialakítására. 1,0 mm-t elérő repedéstágasság esetében gyakorlatilag megszűnik a teherátadás a repedéssel elválasztott táblarészek között, így két lemezszél keletkezik mezőközép helyett. A lemezszélek teherbírása pedig csak 50–60%-a a lemezmező közepén levő teherbírás-kapacitásnak.

A legtöbb műgyantagyártó 0,3–0,4 mm-es statikus repedésáthidalást garantál, dinamikus hatások esetén általában 0,1 mm-rel kisebbet. Tehát ha repedést találunk egy műgyantabevonatú padlófelületen, ha az tágasabb, mint 0,3–0,4 mm, akkor annak okát ne a műgyanta anyagában, rétegében keressük, hanem a fogadóaljzatban.

A repedések kialakulásának a kockázatát jelentősen csökkenthetjük a vakhézagok (vágott fugák) megfelelően tervezett pozicionálásával. A vágott hézag lényegében egy tervezett repedés, a lemezvastagság egyharmad mélységéig való bevágás meggyengíti a szerkezetet, ezért a zsugorodási feszültségek ezen helyeken repesztik el a fogadóaljzatot. A hézagok kifugázása rugalmas, de teherbíró kitöltése már rutinmunka, ami esztétikus megjelenést ad a felületnek.

A repedések javítása, bár hasonló a módja, mint a kifugázásnak, nem lesz szép, mert nem egzakt a vonalvezetésük, nem tervezett helyeken futnak, elágaznak, görbék, szigetesednek stb. A javítás pedig a repedések vágókoronggal való kiszélesítése és a repedéskitöltés után kirívó szokott lenni (2. kép). Esztétikusabb javítás az (bár költségesebb), ha nemcsak a repedésvonalat kezelik, hanem egy sávot vesznek javítási területként, pl. derékszögű négyszögben való körülvágás után cserélve a felületet, akár feszültségmentesítő háló beépítésével.

(fotók: a szerző)